Mi, vendégek (megközelítőleg 60-80 ember) időközben, minthogy hangosító nem volt, és a beszédet amúgy sem tudtuk volna hallani, a helyiekkel beszélgettünk. Sok újságíró vagy akként viselkedő volt közöttünk. A szegény emberek ugyanazokat a történeteket mesélték, mint amiket már egy-két tudósításból ismertünk: megfélemlített gyerekekről, napok óta tartó nem alvásról, bolti és iskolai megszégyenítésekről. Többen egymással egyetértésben azt a néhány suhancot emlegették, akik valóban lopják a fát. De hol nem? És miért nem őket büntetik? A többiekkel mi bajuk? Egy idős nyugdíjas asszony kétségbeesetten mesélte, hogy ő faluban lakik (vagyis nem a telepen), egész életében dolgozott, tisztességesen felnevelte a gyerekeit, most meg a háza előtt gyülekeztek a gárdisták, és a cigányok szidalmazásának közepette döntötték be a kapuját. Félünk – mondta. Egy csöppnyi kisgyermek, nem több mint 5 éves, odajött hozzánk és azt kérdezte, néni, igaz, hogy jönnek a motorosok?

Együtt a telepiekkel a falu központjában álló Kossuth szoborhoz vonultunk, ahol újabb beszédek után elénekeltük a himnuszt. Időközben mi a tömegtől elválva kis kört irtunk le a faluban. Két idős asszonnyal találkoztunk, akik a házuk előtt ültek a napon, majd 20 perc után még egy asszonnyal és két gyermekkel. Egyébként kihalt volt a falu, sem az utcákon, sem a kertekben nem voltak emberek. Pedig ott is sütött a nap. De a félelem, minden bizonnyal, a nem-romákra is kiterjedt. A telep másik határán újabb rendfenntartó csoporttal találkoztunk, két rendőr is volt velük. Meglátásom szerint meglehetősen jó viszonyban, mintha ugyanazt a feladatot látnák el, egymással teljes egyetértésben. Lehet, hogy itt mutatkozott meg a rendőrség logikája: nem elkergetni a másokat zaklató, paramilitáris elemekkel keveredő, viseletükben a magyar gárdára emlékeztető polgárőröket, hanem velük együtt uralni a helyzetet. A kontrollba pedig a cigányok „apró megleckézetése” belefér, cserébe a falopásért. Félek, hogy a feketeruhások azt teszik, amit szíve szerint némely rendőr is tenne, csak az egyenruha megakadályozza ebben. A jelenlévő rendőrparancsnok ezzel együtt úgy tűnik, hogy látogatásunk és a velünk együtt a falu központjába vonuló romák békén hagyására kapott parancsot.

De mi lesz azután, hogy mi eljöttünk onnan? Már az akció szervezésének idején és azóta is ez nyomaszt. Ez nem a gyöngyöspataiak konfliktusa, hanem az egész országé, ami teljesen váratlanul szakadt a gyöngyöspataiak nyakába. De holnap egy másik, holnapután egy harmadik faluban történhet ugyanez. A megfélemlített emberek, akiknek nem sok veszítenivalójuk van (a szegénység égbekiáltó), nem sokáig foghatók vissza (amit most példátlan erőfeszítéssel és kitartással végez egy-két helyi roma vezető). Erről a veszélyről pedig nem Gyöngyöspatán, hanem a Magyar Parlamentben (vagy ha kell, a Parlament előtt) kell beszélni, mert a felelősség nem a gyöngyöspatai polgármesteré vagy rendőrkapitányé, hanem azoké, akik a magyar állam erőszakszerveinek segítségével a magyar állampolgárok jogbiztonságának fenntartására avagy – ebben az esetben – helyreállítására hivatottak.

Másképpen pedig mindannyiunké.

Forrás itt!